Közel négy éve voltam kapcsolatban, ami nem volt épp a legfényesebb, tekintve, hogy az akkori párom szülei eléggé erőteljesen nem fogadták el ezt a kapcsolatot, ő maga pedig nem kívánt tenni az ügyért. Én mégis ragaszkodtam hozzá, foggal körömmel, tepertem érte. Még akkor is, mikor már szinte egyértelmű volt a vége. Fogalmam sem volt mi tartott mellette, valami mégis. Lehet, hogy a megszokás, vagy a félelem. Félelem az elválástól, az egyedülléttől, az elhagyottságtól és attól, hogy elfogadjam: Nem szeret többé.
Fura mód ő sem akart szakítani, mégis tudtuk, ez így nem működik már. Én nem éreztem semmit. A csókjai hűvösek voltak, az érintése idegen, tekintete üres, szavai elsiklottak mellettem. Mégsem bírtam elszakadni tőle és ezzel elkövethettem volna egy hatalmas hibát, hiszen elveszíthettem volna azt, akinek igazán számítok, aki nekem igazán számít.
Már írtam róla egy korábbi posztban, hogy általánosból ismerem és mindig meg tudta dobogtatni a szívemet, de volt egy kis probléma. Mindig az idősebb férfiak társaságát kerestem, hiszen a korombeliek rettenetesen gyerekesnek tűntek. Persze ez alól Ő kivétel volt, de sosem tűnt úgy, hogy valaha is viszonozná az érzelmeimet. Idén áprilisban viszont megtört a jég és közel kerültünk egymáshoz. Miközben az akkori párommal már majdnem teljesen eltávolodtunk. Egyértelmű volt, hogy miként kellene döntenem, mégsem bírtam fájdalmat okozva ezzel mindhármunknak.
Itt jön az, ami miatt megvetem magam. Rosszul gondolkodtam. Az akkori párom 27 éves volt, míg a jelenlegi magától értetődően korombeli 20 éves. Elvakultam és nem vettem észre, hogy sajnos a legtöbb férfinál a kor nem egyenlő azzal, hogy érettebb is. Sok fájdalom árán jöttem rá. Én terveztem a jövőmet, nekem ez fontos volt és azt hittem vele elérhetem. Nem, nem gondoltam az ő pénzén felkapaszkodni, de a korát tekintve gondoltam már ő is szeretne saját életet. Tévedtem.
A 20 éves babaarcú fiúban nem láttam meg a férfit. Azt a férfit, akit mindig is kerestem, pedig ő minden erejével szerette volna ezt megmutatni nekem. Beálltam a sorba és csak arra gondoltam, hogy az én jövőmmel mi lesz és ez majdnem mindenki vesztét okozta.
Szerencsére még időben kapcsoltam és visszatértem az igazi önmagamhoz, akit nem a külsőségek érdekelnek, nem az évek, nem az, hogy mit tud nyújtani a másik, hanem kivel érzem jól magam, aki szintén jól érzi magát velem és közösen tervezhetünk, egymás álmaira figyelve és támogatva azt. Időben észrevettem ki az, akit nekem szántak. Már csak a találkozásunk körülményeit tekintve is a legjobbkor "találtunk újra egymásra".
Végtelenül hálás vagyok Neki a kitartásáért és megértéséért, hogy eltévedtem és visszavezetett az utamra.
Szeretlek Babám! <3
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése