Otthon ültem és néztem a telefon kijelzőjét, hátha történik valami érdekes. A család otthon volt, de én egyedül ültem a szobámban. Hirtelen megcsörrent a telefon, jött egy rendelés. Egy család szobáját kell kifesteni, szóval le is beszéltük az időpontot. Ekkor csengettek.
Fura volt, hisz senki más nem hallotta, csak én. Senki sem reagált rá, senki sem mozdult, hogy ajtót nyisson. Meredten bámulták a híreket a tévében. Így hát rám maradt, hogy ajtót nyissak. Egy anyuka volt a gyermekével, akit a kezembe adott, majd sietősen távozott. Ha jól emlékeztem az arcára egy távoli ismerősünk volt. Még csak egyszer találkoztunk. Hirtelen meghallottam, hogy a hírekben mindenkit óva intenek a veszélyre. Ajtóikat tartsák csukva és csak akkor menjenek ki, ha feltétlen fontos. Ez a nő tudhatott valamit, hiszen mi kívül estünk arról a részről, ahonnan az a bizonyos vírus indult. Kibontottam a rongykupacot és egy 2 év körüli angyalarcú kisfiú nézett rám, hatalmas kerek fekete szemekkel. A korához képest kisebb volt mégis tudni lehetett, hogy elmúlt már egy éves. Hatalmas érdeklődéssel tekintett körbe.
Szerelem volt ez első látásra. Teljesen megigézett a gyermek. A szüleim végül is nem örültek, hogy ilyen időkben itt maradt egy kisgyerek, ám én nem voltam képes lemondani róla. Az anyja nem árulta el a nevét, de nagyon életvidám volt. Imádta, ha ringattam. Szinte mindig ölben volt. Ragaszkodó és rengeteg szeretettel teli kisfiú. Ahogy fogtam őt fejét mindig a vállamra hajtotta, kis kezecskéjével a szájában matatott. Göndör fürtjei az arcomat simogatták és kellemes illattal töltötték meg a lelkem. Minden mosolyával egyre mélyebbre ásta magát a szívemben. Egyre inkább kötődtünk egymáshoz, de közben a világ is egyre veszélyesebb hellyé kezdett válni. Már felkészültem, hogy a szülei sosem jönnek érte.
Szorosan magamhoz öleltem a kis lurkót - "Szeretlek Kiscsillag" - s amint ezt kimondtam hirtelen felnézett és kerek fekete szemeiben a plafonra ragasztott foszforeszkálós csillagokat láttam tükröződni. Életemben nem láttam ehhez fogható gyönyörűséget. A világ minden gyönyörűségét és szeretetét magamban éreztem. Mintha egy új világ nyílt volna meg előttem. Imádta a csillagokat, így hát elővettem neki a régi hologramos zenélős kártyát, tele csillagokkal. Egy altatót játszott. Sosem engedte el. Azt hittem ez a boldogság, de tévedtem.
Ahogy egyre inkább rosszra fordult a helyzet, hirtelen megjelent az anyja és elvitte őt. Mindenféle magyarázatot mellőzve fogta és kivitte a veszélyes világba a kicsit. Teljesen összetörtem. Sosem fájt ennyire a szívem. Másnap mentem kifesteni a szobát, hiszen az is babának lesz és szerettem volna, ha legalább egy gyermeket boldoggá tehetek. Az utcákat közben megvadult emberek dúlták fel. A vírus következménye volt. Én mégis valahogy eljutottam ahhoz a házhoz. Tél közepe volt, a semmi közepén. Gondoltam itt biztonságos.
Ahogy beléptem a lakásba fullasztó penész szag csapott meg. Ahogy körülnéztem majdnem lemondtam arról, hogy segíteni tudjak, hiszen a falak fel voltak ázva, a régi virágos tapéta felvált és sárgás ázott foltok borították. Az egész szoba nyomortanyának tűnt. "Ezzel nem tudok mit kezdeni" - gondoltam azonnal, de megpróbálhatom. A rádió zaját felülírva meghallottam egy ismerős dallamot. Azt, amit a kártya játszott, majd felsírt egy gyermek. A nő végül a kezembe nyomta a kártyát és kitessékelt.
Ott álltam az erdő szélén, visszatekintve a házra, ahol újra láthattam volna a drágámat. Az emeleti szobában felgyúltak a fények és a nő kezében megláttam az angyalarcú szerelmem.
Vissza kellett szereznem őt, hiszen nem az anyja az a nő és a férfi nagyon furán viselkedett. Attól tartottam, hogy ő is elkapta a vírust, de a nő nem akarja elveszíteni a párját, ezért tudomást sem vesznek róla. Tehát visszamentem és a kaputelefonnál elkezdtem lejátszani az altatót. Viszonzásul a gyermek nevetését hallottam. Belopóztam a házba, de a nő észrevett. Elmondtam neki a helyzetet, miszerint a gyermeket veszélyezteti azzal, hogy egy fertőzött ember közelében tartja. Nagy nehézségek árán, de sikerült meggyőznöm, így felöltöztette a gyereket, fogta a fegyvereket és elindultunk. A férfi az ablakból nézett ránk, meredt tekintettel, miközben a nő sírva fakadt és vissza akart menni. Kezembe nyomta a gyermeket és pár fegyvert és mondta, hogy vigyem el őt a főúthoz, amihez az erdőn át juthatunk el a leggyorsabban. Ott épp halad egy csapat túlélő a katonaság kíséretében. Visszafutott én a félelemtől megdermedve néztem őt, miközben a bebugyolált fiú az arcomat fogta. A kivilágított ablakban jól látható volt, hogy a nő próbálja rávenni a férfit, hogy jöjjön, de az hirtelen kettészakadt és nekiesett a nőnek három másik fertőzött kíséretében. Nincs maradás.
Az erdő egyenetlen és hóval borított talaján szaladtam a gyerekkel a kezemben, miközben minden irányból támadtak a megveszett emberek. Már teljesen kétségbe voltam esve, mikor minden erőm elfogyott és a földre estem. Szorítottam őt, öleltem, csókoltam piros arcát és egyre csak mondogattam mennyire szeretem. Egy újabb veszélyt láttam közeledni, szóval összeszedtem minden maradék erőmet és egy irányba kezdtem szaladni, mikor is megláttam egy alagutat, ahonnan fény szűrődött ki. Nem mertem elhinni, hogy megmenekültünk. Ám akkor katonai gépek jöttek elő és mögötte fegyveresek kíséretében a túlélők.
Gyorsan besorakoztam és úgy éreztem révbe értem. Itt már nem lehet semmi bajunk. Végtelen boldogsággal öleltem őt. "Semmi baj Kiscsillag, innentől minden rendben lesz". Szorosan magamhoz öleltem, kis kezeit a nyakam köré fonta és mélyen elaludt.
Itt ébredtem fel, de nagyon örültem, hogy boldog véget ért. Összességében végtelenül kellemes érzéssel ébredtem, hiszen szinte még éreztem azt a boldogságot, azt az illatot, azt az érintést. De ott volt még az a félelem is, amit az elvesztése miatt éreztem, ám mindez semmi ahhoz képest, mennyire örültem, hogy a karjaim közt tarthatom őt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése