21 vagyok és 6 éve jártam általánosba, ami talán életem legszörnyűbb időszaka volt a folytonos zaklatás miatt. Viszont volt ott valaki, aki az utolsó pár évemet sokkal szebbé tette, még ha akkor nem is tudott róla és én sem.
Hosszú hajú szemüveges kissrác - nem éppen a sármos fajta, de általánosban talán teljesen mindegy is volt. Szóval ott van valaki, egy ember a tömegből, akit valamilyen okból meglátsz, de nem mered megszólítani. Nos, erről szeretnék mesélni bővebben.
Sosem gondoltam volna, hogy valaha is átélek ehhez hasonlót. Láttam minden nap. Egy szürke kisegér. Nem mondhatom, hogy hozzám hasonlóan hisz én a figyelem középpontjában voltam mindig - és nem épp a legjobb értelemben, mivel zaklattak a felsőbb évfolyamba járó lányok és fiúk egyaránt. Szóval ott voltam én és ő. Nem tudom mitől figyeltem fel rá, hisz szinte az egész általános végigjártam anélkül, hogy különösebb figyelmet szenteltem volna neki, viszont a hosszú hajára emlékszem sokkal régebbről is *instant elpirulás*. Még a nevét sem tudtam és eléggé introvertált voltam ahhoz, hogy meg se merjem kérdezni. Ha jól emlékszem hallásból tudtam meg hogy hívják. Egyik nap valamiért leszólítottam és beszélgettünk, sajnos nem tiszta ez az emlék. Bár az lenne. Kimentünk a parkba sétálni, beszélgetni - már amiről beszélgethet két 13-14 éves. Jó volt hallgatni, hisz hatalmas érdeklődéssel és beleéléssel mesélt a hobbijairól és a fegyverekről, amik persze nagyon nem érdekeltek engem, viszont már az felemelő volt, ahogy beszélt róluk.
Mielőtt mindenféle nagy szerelmes történetet beleképzelnénk a dologba, ennyi volt. Még vgy háromszor összefutottunk és véget ért az általános. Először minden gondolatom körülötte forgott. Hiányzott, de nem gondoltam, hogy én hiányoznék neki, hiszen miért is hiányoznék? Pont én, aki még csak hozzá sem tudott szólni a témáihoz? Utolsó alkalom általánosban a ballagás volt, hogy találkozni tudtunk. Alapból boldog voltam, hogy elhagyom azt a rettenetes helyet, hát még mikor megtudtam, hogy ő fogja átadni a virágot. Nem igazán ismertem még, legalábbis nem annyira, mint akartam, vagy mondjam inkább, kellett volna (?), viszont örültem.
Két évvel később találkoztam vele a faluban, kicsit beszélgettünk, érdeklődtünk hogy s mint van, majd ismét egy gyors búcsú és a hosszú szünet. A mostani állapot egy orvostól hazafele tartó magányosnak induló úttal kezdődött. Megláttam és leszólítottam. Kimondhatatlanul bodog voltam, hiszen épp egy eléggé mély időszakomat éltem és élem jelenleg is, s mint kiderült ő is.
Hogy ne szaporítsam feleslegesen a szót, végre valahára megismerkedtünk, úgy igazán.
Nem bírok betelni vele. Változott, változtunk, mégis ugyan az a srác, akit anno meg akartam ismerni. Nem tudom hogy, ha akkor megismerkedünk is barátok lennénk-e jelenleg, viszont most így alakult és kihúzott a mélységből. Rengeteg közös érdeklődési körünk van és személyiségben is hasonlítunk, így megértjük egymást.
Sokkal többet érzek irnta, mint barátság, mégsem hiszem, hogy szerelmes lennék. Egyszerűen szükségét érzem, hogy legyen. Simán csak legyen nekem.
Nem gondolom, hogy mindenki kötelezően a párjában találja meg a lelki társat, lehet az épp egy közeli barát is. Nekem benne sikerült ezt megtalálni és ha egyszer vége is lenne a barátságnak szeretném, ha tudná: Ő az én mérgem, a drogom, amiről lehetetlen leállni és történjék bármi, mindig szeretni fogom!
Köszönöm, a sok szép pillanatot, amit ilyen kevés idő alatt tudtál szerezni nekem és remélem még sok ilyen lesz!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése